- Minél kevesebb kormány és kormányzás, annál jobb – mondják sokan Amerikában. Kentuckyban pedig még többen. Washington nagyon messze van innen, és a helyiek úgy gondolják, ez jól is van így. Ők itt sokkal jobban el tudják dönteni, mi legyen az iskolával és a kórházzal, hová kell csatorna és út.

Melanie Roberts, Bullit Megye bírója – olyan polgármesterféle, nem jogász – több évtizeden át tanár volt. Akkor döntött úgy, hogy indul a választásokon, amikor a Kentucky állam által meghozott törvények szerint egészségesebbé kellett tenni az iskolai menzán az étkezést. Néhány tanár ezt úgy értékelte, hogy jutalomként nem lehet gumicukrot vagy rágót osztogatni a tanórákon. – Én ezeken nőttem fel, és még itt vagyok. Úgy gondoltam, ezzel már túl nagy beleszólása van az állami hatóságoknak az életünkbe (20 percre onnan, Louisvilleben - Anne), hogy el kellett indulnom a választásokon.

Roger, egy szintén Bullit Megyében élő farmer szerint minél kevesebb felügyelet, annál jobb. Felháborítja az a legújabb törvény, mely szerint az öreg lovakat nem lehet feldolgozni a húsiparban – mert az nem emberséges. (Ezzel elértéktelenednek a lovai). Inkább nem kért szövetségi támogatást, de nem úgy ültette a fákat a farmján, ahogyan azt a szabályozás előríta volna a pénzért cserébe. Viszont minden évben igénybe veszi Daryl szolgáltatásait, aki a University of Kentucky égisze alatt mezőgazdasági kutatással foglalkozik, és minden évben kielemzi a földje minőségét, és megmondja, pontosan milyen műtrágyát kell vennie: ezzel dollárezreket sprórol. Darylt és a programot, amelynek dolgozik,  a szövetségi kormány fizeti, hogy segítse a farmereket

Találkoztam a Libertáriuánus Párt egy tagjával is. Szerinte az adózás egyenesen rabszolgaság, a pénzét elrabolja tőle az állam. Szerinte minden tökéletesen működne, ha csupán a piacra bíznák a működését: iskola, kórház, úthálózat egyaránt. Az ellentmondás, hogy olyan választásokon indul pártjának tagjaként, amelyen ha nyer, annak a rendszernek lesz a tagja, amely ellen lázad, nem tűnik feloldhatatlannak számára.

Érdekes, hogy itt mindenki nagyon keveset vár az államtól. Úgy gondolják, hogy inkább hagyják őket békén, majd ők megoldják. Otthon Magyarországon meg mindenki mindent az államtól vár. Munkát, pénzt, életszínvonal-emelkedést. Két szélsőség? Melyik a jobb? Van középút, és egyáltalán kell-e?

A tévében még mindig éjjel-nappal a bombamerénylet megy, és persze nekem is ezen jár az eszem. Akkor miért is ne legyen itt még néhány fotó a helyszínről.

Úgy esett, hogy nem ide írtam az elmúlt napokban - be kell vallanom, nagyon élveztem, hogy az események közepébe keveredtem. Annál már csak az volt a nagyobb szerencse, hogy nem robbant fel - csak nagyon ritkán és rövid időre merek belegondolni, hogy ha felrobban, akkor is ugyanúgy ott lettem volna. Na jó, nem túl közel - legalább két utcára voltam az autótól, amikor a lovasrendőrök fala sokadmagammal kitolt a térről.

Ezt itt a washingtoni repülőtéren írtam, Louisville felé. Megérkeztem Kentuckyba, de ezek még egyelőre philadelphiai élmények. A fotók nem az enyémek, nem lehetett fotózni.

Interaktív múzeum, ahol az alkotmánnyal ismerkedhetnek az Amerikai állampolgárok – ez a National Constitution Center. Bejárjuk a 18. századi Philadelphiát ábrázoló termet, majd megnézzük az alig húszperces előadást, amely egy narrátor (fekete és nő, szerintem ez sem véletlenül volt így), sok fotó- és videórészlet segítségével elmondja nekünk, mi Amerika és alkotmányának lényege. A show célközönsége egyértelműen a gyerekek, mégis: nagyon hatásos és lelkesítő, annyira, hogy emelkedett hangulatomban emlékeztetnem kell magam, hogy én bizony nem tartozom bele a „We, the People” kitételbe.

Az emeleti kiállítás sok szöveggel és a gyerekeknek szóló interaktív „folyosóval” mutatja be a Függetlenségi Nyilatkozat, az Alkotmány és a 10 kiegészítés, a Bill of Rights lényegét. Az nagyon szimpatikus volt, hogy a felnőtteknek szóló külső körben (a „gyerekfolyosó” mellett) nem hallgatták el az amerikai alkotmányosság buktatóit sem. Részletesen tárgyalja a Lewinski-botrányt, a 2004-es elnökválasztást és újraszámlálási botrányt Floridában, a Guantanamói fogolytábor által felvetett kérdéseket (mire van joga az elnöknek?), azt, hogy a Kongresszusban megakadt a bevándorlási törvénykezés, a pénzügyi válságot, a Katrina hurrikánt (biztos jó-e, hogy a szövetségi, állami és helyi hatásköröket ennyire élesen elválasztják), a Watergate-botrányt (tudtátok, hogy Ford elnök ajándékba osztogatta a hozzá érkező államfőknek a Nixonnak adott felmentés díszpéldányait?). Az utolsó blokk, mint fontos állomás, Obama megválasztása.

Ezután pedig három  nagy poszter a mai amerikai politika három nagy kérdésével: egészségbiztosítás, bevándorlás, pénzügyi válság. A feladat: a kitett sárga ragacsokon, post-it-eken mondd el a véleményed. Legyen egészségbiztosítási reform, amely milliókat von be a rendszerbe? Legyen-e olyan bevándorlási reform, amely a már Amerikában tartózkodó illegális bevándorlókat legaláizálja? Kapjon-e szigorúbb felügyeletet a Wall Street? Jelentem, azon a napon, amikor én meglátogattam a múzeumot, az állás a következő volt: az egészségbiztosítás reformjára majdnem egyhangú igent mondtak az arra járók. Bevándorlás kérdésében megosztottak voltak, de kis többségben voltak az igenek. Arra pedig, hogy rövidebb pórázon kell-e tartani a Wall Street-et, majdnem mindenki nemet mondott.

Az volt a legérdekesebb, hogy több száz gyerek szaladgált körülöttem, olvasott és nézte a videókat, amelyek mind arra bíztatták, hogy legyen felelős állampolgár. Szavaztak a fent említett plakátokra ragasztott matricákkal – és igen, tudták, miről szól a kérdés.

Persze az egész Európai csapatban azonnal felmerült, hogy vajon a saját országainkban megállná-e a helyét egy hasonló intézet, és egyáltalán kellene-e. Nekem nagyjából fogalmam sincs, mi van a magyar alkotmányban. Az olaszok azt mondták, az ő alkotmányuk eléggé lelkesítő és szimbolikus, ők el tudnának képzelni egy hasonlót. Giuseppe konkrétan gondolkodik rajta (lám, nem csak én blogolok), hogy megpróbálja otthon javasolni, hogy legyen egy ilyen.

Azt nem tudom, fel lehetne-e lelkesíteni a magyar gyerekeket a politika és az állam berendezkedése iránt. Az a múzeumban látott játék mindenesetre biztos jól jönne otthon is, amely kiszámolta, az adódat pontosan mire költi az állam, és mit kapsz te azért cserébe. Képzeljétek, milyen ország lenne Magyarország, ha tízévesen megtanulnánk, hogy az ország az adónkból működik, és ezért nem túl jó ötlet azt elcsalni!

- Amikor kilépek a liftből, azonnal tudom, milyen a csoport. Most akkora a zaj, hogy majdnem visszalökött az ajtón! Ez egy nagyszerű csapat! – kezdi szokásos, kéthetente megrendezett „reggelijét” Diane Feinstein szenátor. A kaliforniai demokrata szenátor az elmúlt 12 évben minden második héten megvendégelte választókörzetének éppen Washingtonban tartózkodó tagjait. Elbeszélget velük, és kérdéseket is lehet feltenni. Közben van muffin, fánk meg bagel, illetve nagyon rossz kávé. (Na jó, egy alkalomból nem kellene általánosítanom, és azt is hozzá kell tenni: Feinstein mindezt saját zsebből fizeti.)

Először bemutatja a „különleges” vendégeket. Van egy csapat a Pepperdine Universityről, illetve egy osztály kaliforniai hatodikos is. Velük hosszan elbeszélget, kérdéseket tesz fel nekik arról, hány tagja van a szenátusnak, kongresszusnak (mindet kórusban válaszolják meg, persze helyesen), végül jön a nagy kihívás: aki fel tudja sorolni a Legfelsőbb Bíróság tagjait, kap egy kis ajándékot (nem láttam rendesen, szerintem egy bögre volt). És láss csodát, kis segítséggel az egyiküknek sikerült is. (Melyik magyar hatodikos tudná felsorolni az Alkotmánybíróság tagjait, vagy megmodnani, hány tagja van a Parlamentnek?)

Ezután elmondja, mik számára (félreértés ne essék, nem a pártja, hanem az _ő_ számára) a legfontosabb ügyek: a Wall Street és a pénzügyi rendszer átláthatóbbá tétele, a klímavédelmi törvény elfogadása és a bevándorlás. Ez utóbbiról később kérdés is volt, de nem foglalt egyértelműen állást, csak elmondta: a magas munkanélküliséggel rendelkező Kalifornia minden egyes megyéjének minden egyes munkaügyi központjában kitettek plakátokat: mezőgazdasági munkára várank jelentkezőket. Az ország legfontosabb élelmiszertermelő államában _senki_ sem jelentkezett. Egyszóval: ha nincsenek a bevándorlók, akkor nincs aki elvesse, locsolja és leszedje például az amerikaiak által iszonyú mennyiségben fogyasztott jégsalátát.

A bevezető, nem is túl rövid beszéd után bemutatja a munkatársait és szakterületüket – összesen 75-en dolgoznak Feinstein irodájában, szerencsére nincs itt mindenki, különben még hosszabb lenne a dolog. Ez után már csak három kérdésre marad idő – szóval kicsit az érzésem,  hogy pont az nem valósul meg, amiért meghirdették az eseményt, mert a jelenlévők nem igazán jutnak szóhoz.

Az viszont nagyon szimpatikus, ahogyan lereagálja a dolgokat. Az első kérdést kapásból nem is érti: a betegbiztosítással kapcsolatos, nagyon specifikus probléma. Azonnal bevallja, hogy fogalma sincs, miről beszél a kérdező, és az egészségügyi kérdésekben járatos tanácsadójához fordul. Ő már persze mindent ért, és válaszol is.

A legizgalmasabb persze az, amikor a gyerekek kapnak szót. Fantasztikus, ahogyan a kaliforniai iskolások valóban érdeklődnek és elbeszélgetnek arról, hogy mi  lesz ha új tagot neveznek ki a Legfelsőbb Bíróságra, és mit jelent az Arizonában hozott legújabb bevándorlási törvény, amely szerint a rendőrök bárkit megállíthatnak és ellenőrizhetik, jogosan van-e az országban. Az tetszik, hogy itt arra nevelik a gyerekeket, hogy érdeklődő állampolgárok legyenek. És egyáltalán nincs az az érzésem, hogy a szájukba adják a kérdéseket. Persze biztosan megbeszélték előre, hogy ki fog kérdezni, de szerintem ők valóban ki akartak menni és valóban érdekelte őket a téma, amit felvetettek.

Fele showműsor és PR, mégis jó ötletnek tűnik ez a „reggeli.” A többi szenátornak állítólag nem szokársa ilyeneket tartani, pláne nem saját pénzén. Feinsten valóban odajött a választói közé, és elmondta, hogy miről mit gondol. Válaszolt a kérdésekre, még ha nem is sokra, és ott voltak a tanácsadói, mind bemutatkoztak, és hozzátették: ha valakinek az ő területükről lenne kérdése, a reggeli után nyugodtan menjen oda hozzájuk, és beszélgessen velük, vagy csak kérjenek egy névjegyet.

Meg persze a végén lehet közös fotót készíteni a szenátorral – sokan élnek is vele, széles amerikai mosollyal és nagyon türelmesen áll Feinstein mindenki mellett. Sok politika, kis sztárság, így megy ez.

A kis képekre kattintva nagy felbontásban is megnézheted őket, és címük is van - jó ez az új nolblog, bár még mindig sajnálom kicsit a Hartford Days saját kezemmel készített hátterét.

Az elmúlt néhány napban megjártam a Pentagont, az amerikai külügyminisztériumot és a Capitoliumot, belefutottam Bill Clintonba az utcán, valamint annyira megfáztam a légkonditól, hogy most Chloraseptic, Nyquil és tea társaságában igyekszem összekaparni magam a holnapi programok előtt. (Milyen jó, hogy még tudom, mit kell venni a CVS-ben ilyen esetben...)

Persze az előbbiek az érdekesek: Hillary Clinton munkahelye nem túl látványos, sem kívülről, sem belülről. Az aula tiszteletet parancsol, és várakozás közben lehet keresgélni a magyar zászlót a sok másik kiállított között. Fent azonban már kissé leharcolt és eléggé funkcionális a hely – vagy csak az emelet, ahol mi voltunk? A lényeg persze a találkozók sora volt, de mivel ezek nem sajtónyilvánosak, itt a külsőségekre kell szorítkoznom. Sokat egyébként nem veszít ezzel senki: legyen elég annyi, hogy a diplomaták Amerikában még jobban vigyáznak a szájukra, mint máshol. Én az Oroszország-szakértő hölgynél próbálkoztam egy ártatlan Nabucco-Déli Áramlat kérdéssel, de csak annyi választ kaptam: ez a kollégája feladata, ő nem ért hozzá.

A Pentagon tényleg hatalmas, ott először egy történelem-politológia szakot végzett tengerész vezetett minket körbe, hófehér egyenruhában és egyébként nagyon jó dumával. Persze ez az itt megszokott fegyelmezettséggel és professzionalizmussal társult. A haditengerészetbe azért lépett be, mert a bátyja meghalt a szeptember 11-i támadásban, New Yorkban. A jogi egyetem helyett választotta akkor az egyenruhát, ma Obama díszőrségének is tagja.

Az épületből persze sokat nem mutattak meg nekünk, a legtöbb időt egy folyosón töltöttük mindenféle festményreprodukció megtekintésével, amiről a vezetőnk nagyon jókat mesélt, igaz, a Pentagonhoz nem sok közük volt. Utána megnéztük azt a helyet, ahol becsapódott a gép szeptember 11-én, és az utána épített emlékkápolnát is. Ez utóbbiban nincs semmiféle vallásos szimbólum, így bármilyen felekezet használhatja. Ha pedig istentiszteletet tartottak, akkor az a szabály, hogy utána minden olyan holmit ki kell onnan hordani, ami az adott vallásra utal, hogy a következőket ne sértse. Még egy kereszt sincs.

A központi udvaron is csak átrohanhattunk – ez akkora, hogy egy az egyben beleférne a Capitolium. És egyben ez az egyik legnagyobb olyan nyitott katonai terület Amerikában, ahol nem kell szalutálni és nem kell sapkát hordani. Mint azt az idegenvezetőnk mondta: néha ezrek ebédelnek odakint, kicsit nehéz lenne békében szendvicsezni, ha minden pillanatban fel kell ugrálni tisztelegni.

Dohányozni is ide járnak, de azt sem lehet csak úgy. Csak az arra kijelölt helyeken, azaz kis üvekalickákban. Úgy néz ki az egész, mint egy buszmegálló. Méretre ugyanakkora, a falai átlátszóak, és szoronganak benne az emberek. Na, csak ott lehet dohányozni – nem kell talán mondanom, hogy baromi viccesen néz ki mindez egy zöldellő hatalmas kert közepén, teli emberekkel. Nem is csodálkozom, hogy kevés amerikai cigarettázik.

Volt még egy folyosó, ahol végigrohantunk, itt két-két ablak között volt egy vitrin. Mindegyik egy-egy olyan nem fegyveres műveletet mutatott be, amelyben a hadsereg vett részt. A Katrina hurrikán, árvízi és hóvihar utáni mentések voltak itt a világ minden tájáról. Ahogy futottunk végig a folyosón, láttam, hogy az egyikben egy lyukas magyar zászló van, és hogy az a címe: Operation Safe Haven. Megállni nem tudtam, hogy elolvassam, mert siettünk (itt mindig mindenki siet, mi is), a vezetőnknek pedig később fogalma sem volt róla, hogy mit jelent. Azt tudtam, hogy az USA befogadott magyar menekülteket akkor, de nem tudtam, hogy ennek "neve" volt, így kénytelen voltam kiwikipédiálni a dolgot: 1956. december 10-én Dwight D. Eisenhower elnök elrendelte, hogy repülőkkel és hajókkal magyar menekülteket telepítsenek át Amerikába. Valamivel kevesebb mint húszezren találtak így új otthonra Amerikában – itt egy korabeli tudósítás a Time-ból, fantasztikus, hogy ez is fent van online.

Azt is sajnálom, hogy mindehhez nincs fotó. A Pentagonban egyáltalán semmi nem lehetett nálunk, még úgy sem, hogy gyakorlatilag semmi igazán érdekeset nem mutattak meg. A séta utáni találkozónk pedig hasonlóan izgalmas volt, mint a külügyminisztériumban. Az egyik előadó, egy ezredes még ezt-azt válaszolt is a kérdésemre, ami arra vonatkozott, hogy mit gondol arról, hogy Európa nagyon kis haderővel rendelkezik, és nagy mértékben az USA-ra támaszkodik. A választ itt sem írhatom meg, de személyesen majd elmondom annak, akit érdekel. Véleményt nem mondott, csak elmesélt egy történetet, amiből sokat megértett, aki akart.

Van még rengeteg blogötletem, de most lassan megyek aludni – holnap indulunk Philadelphiába, hogy megismerkedjünk az amerikai alkotmányosság gyökereivel. A napi 12 órás öltöny/kosztümviseléstől kicsit megfáradt csapat ennél valamivel jobban várja, hogy szombaton végre New Yorkba érjünk, ahol is jegyünk van egy Yankees-meccsre, és ahol másfél napig nem lesznek mítingek. Nekem mindenesetre Philadelphia lesz új, az biztosan több meglepetést tartogat – úgyhogy indulhatunk!

(Az integető Bill CLintonról készült fénykép, amint megkapom az osztrák útitárstól, máris felteszem! A szorit is majd akkor írom meg. Közös fotó nincs, ő szerette volna, de én épp nem értem rá.)

Újra itt vagyok a világ legudvariasabb országában. Mindenki kedves, mosolyog, kellemes napot kíván, és tudni akarja, hogy vagyok. A Starbucksban az eladólány megdícsérte a kopottas, hároméves dzsekimet, hogy milyen aranyos, a szállodában pedig mindenki akkora széles mosollyal fogad, mintha minden nap látna. A délelőtti, az amerikai kormányzati rendszerről előadást tartó ötvenes pasas azonnal azt kérte, hogy a keresztnevén szólítsuk, és úgy beszélt velünk („guys”, stb.) mintha mindig is ismertük volna egymást, vagy legalábbis mintha arra készülne, hogy ő is velünk, a tizenöt európaival utazik a következő három hétben, és ezért máris barátkozni akar. Pedig nem, két óra múlva elbúcsúzott, nem látjuk többet.

Még az a homeland security officer is nagyon kedves volt, aki majdnem nem engedett be az országba. Nézegette egy darabig a papírjaimat, majd ráírt az egyikre egy nagy „B” betűt, és kellemes napot kívánva utamra engedett. Én hasonlóan kellemes hangnemben, vidáman válaszoltam neki és indultam kifelé, ám két folyosóval és három ajtóval arrébb ismét megnézte valaki a papírjaimat, és mutatta, hogy a „B” azt jelenti, még egyáltalán nem döntötték el, hogy bejöhetek-e. (Ezt azért a mosoly mellett igazán említhette volna az első is.)

El kellett mennem oldalra egy kihalt és sötét terembe, ahol magasított pultok mögött, A, B és C betűk mögött ülnek további homeland security officerek. A fiatalember, aki szólított, elborzaldt a papírcsomó láttán, amit a kezébe adtam, és úgy döntött, először inkább a szajhának öltözve utazó görög nőt kérdezi ki arról, mit is akar Amerikában kezdeni. Nem engedte, hogy elmagyarázzam, hogy azért a sok papír, mert az egyetlen dokumentum, ami nagyon kellett volna ahhoz, hogy beengedjenek (a vízum mellett)  az Eyjafjallajokull tevékenységének köszönhetően nem repülte át az óceánt hozzám. Ezért csomó másolat, levél és egyéb bizonyíték volt a kezemben, ami kissé őt is összezavarta. Arról, hogy az amerikai külügyminisztériumnak van egy International Visitors Programja, még nem hallott.

Nem aggódtam, mert tudtam, hogy ha már egyszer az amcsik hívtak, csak beengednek. Leültem egy székre, és mivel magyar idő szerint ekkor már hajnal kettő volt, én pedig több mint 12 órája voltam úton, kezdtem álomba szenderülni. Látványos nyugodtságom is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a hölgy, aki nemsokára szólított, kedvesen (hogyan másképp ebben az országban?) elbeszélgetett velem, egyből a nevemen szólított („Anita”, és véletlen sem „Miss”, vagy a vezetéknevem), megtárgyaltuk a papírproblémát, és szintén nagyon kedvesen hamar megadta a pecsétet, amivel végül kiengedtek a reptérről.

Sokan felületességnek tartják az amerikaiak folyamatos kedvességét és mosolygását. Mert hogy igazából úgysem akarják tudni, hogy vagy, akkor meg minek megkérdezni? Nem akarnak a barátod lenni, akkor mindek egyből tegeződni meg mosolyogni és haverekodni? Én azonban ezt nagyon szeretem, mert szerintem ez nem felületesség, csak életmód. Nem szabad összetéveszteni a pillanatnyi bratyizást a komoly barátságokkal – itt ugyanolyan nehéz igazi barátokat szerezni és közel kerülni valakihez, mint bárhol másutt a világban.

Viszont így kedvesen sokkal szebb és elviselhetőbb a napi rutin. Nem jobb, hogy mosolyogva rám köszön a boltos, és ha kérek tőle valamit, akkor még nagyobb mosollyal megkeresi? Hát nem jó, hogy gorombaság helyett megköszöni, hogy ott vásároltál?

Imádom Magyarországot, de mosolyogni megtanulhatnánk az amerikaiaktól.

Take care, and have a great day!